Õszinte vallomás

Éjjel negyed kettõ van. Nem tudok aludni. A múlton jár az eszem. Félek a jövõtõl. Rájöttem, hogy én kizárólag a múltamban lelem a boldogságom. A múltam az enyém, nem veheti el tõlem senki. Régi barátaim után kutatva, boldogságra éhesen várom a hajnalt, hátha feltûnik az emlékezetemben rég megfakult arc, akit szerettem, s kit szeretek ma is. Õ a jelenben él és a jövõn gondolkozik. Én is a jelenben élek, de lázasan kapaszkodom a múltamban, görcsösen szorítom, nehogy elfusson, nehogy utat engedjen a jövõnek, ami csak rosszat hozhat számomra. Az én jövõm a MÚLT. Ott lelem a boldogságomat. Hisz, aki elhagyta, ott vannak mind a múltban. Nekem nem kell a jövõ. Ismeretlenekkel teli, idegen vad világ. Szívesebben merülök az emlékeimbe: egy kopott fénykép, egy öngyújtó, s egy levél közé...

... s emlékezetemben ott él e szó, amelyet TÕLE kaptam, s végigkíséri egész életemet, s a fülemben cseng: - Hiányoztál!